„Tiszai mesevirágok”
A Verseghy Ferenc Könyvtár Gyermekkönyvtára és a Szolnok TV 2016. szeptember 30-án, A magyar népmese napján ismét meghirdette Jász-Nagykun-Szolnok megye általános iskolás tanulóinak a „Tiszai mesevirágok” című pályázatát. Pályázni olyan mesékkel lehetett, amelyek Jász-Nagykun-Szolnok megye természeti kincseinek, kulturális értékeinek keletkezéstörténetét mutatják be népmesei formában.
Ézsiás Zsófia, iskolánk 8. a osztályos tanulója A Mátyás király fa története című meséjét küldte el a pályázatra.
Az eredményhirdetésre 2016. december 2-án került sor. Nagy örömünkre Zsófi 3. helyezést kapott meséjéért, ezzel elnyerte azt a lehetőséget is, hogy meséje elhangozhat a Szolnok TV Mese Percek című műsorában Munkácsyné Danyi Zsuzsanna mesemondó előadásában. A zsűri azt tervezi, hogy a legjobb meséket könyv alakban is megjelenteti.
Gratulálunk az újabb sikerhez! Székelyfalvi Gáborné
Ézsiás Zsófia: A Mátyás király fa története
Régen, mikor a gátakkal nem szorították gúzsba a folyókat, vadon, szabadon nyargalhattak medrükben.
A Tisza különleges folyó volt, szeszélyesen kanyarogva ölelte magához az ország középső részét. Épített és rombolt, éltetett és ölt.
A nép szerette a békés, ősi Tiszát, mely mindig bőségesen adakozott halaiból. Az ártéri erdők vadakban bővelkedtek. Adott és elvett, mint egy kéz, mely simogathat, de üthet is.
Egyszer Mátyás király a Tisza közelében vadászott. Csapatával egy rengetegbe értek, melyben burjánzott az élet. Madarak csivitelésétől zengett a fák lombja, az alkonyi szél susogva nyargalt, játszadozva kavarta fel a lehullott leveleket. A kutyák vadul szimatoltak a levegőbe, majd heves ugatásban törtek ki. Az ebek nekiiramodtak, mögöttük gazdáik is. Vadkan visítása hallatszott, ahogy a vad menekülni kezdett. Hosszú és fárasztó hajsza következett, a lovak is tajtékoztak. A csapat kiért a rengetegből, és a hömpölygő, fenséges Tiszával találták szemben magukat. A vadkan megtorpant, hátranézett üldözőire. Úgy gondolta, inkább vizes legyen, mint vérét adja, bevetette magát a hullámok közé. A kutyák utána ugrottak, de gazdáik hívó füttyszavára futni hagyták a vadat. Mátyás és csapata szomorúan nézték, ahogy a vacsorájuk elúszik. Csak ekkor vették észre, hogy a lelkes hajtóvadászat közben az alkony estébe fordult. Körbepillantva a távolban tábortüzek pislákoló fényét látták, így elindultak abba az irányba. Ahogy közeledtek, orrukat megcsapta a sülő hal illata. A falubeliek szívélyesen megvendégelték őket, majd egyszerű, de kényelmes szállást kaptak éjszakára.
Amint virradt, Mátyás bőkezűen meghálálta a vendégszeretetüket. A király egy ősz öregemberhez fordult.
– Mely falu ez, bátyám?
– Nem falu ez, csak néhány kis kunyhó, neve Tiszaigar, felség! – mondta alázattal.
– Viseljétek büszkeséggel falutok nevét, azon tudattal, hogy nagy értéket őriztek!
– Köszönjük, felség. – Hajolt meg az aggastyán.
A király és csapata lóra szállt, mögöttük a falu népe sétált. A közeli rét mellett megállt a király, leszállt lováról, s a közepére sétált. Elővette sétabotját oly méltósággal, mintha szent ereklyét tartana kezében, majd a földbe szúrta.
– Nőjön e helyen hatalmas tölgy, a helybéli egyszerű emberek vendégszeretetének tiszteletére!
Az emberek méltóságteljes csöndben figyelték. A király visszaszállt lovára, majd csapatával tovavonult.
A tiszaigari Mátyás király fa története azóta apáról fiúra szállt, máig is őrizve a király látogatásának emlékét.
